Céltévesztés.

április 29, 2014 — gkienergia

Miniszterelnökünk immár több alkalommal „új iparosításról” víziónál, amely szerint, az EU-ban Magyarországon legyen az ipar részaránya a legmagasabb a GDP előállításában. Bár jelenleg is iparunk súlya a GDP előállításában az EU28-ak között az 5 legmagasabb részarányt képviselő országok közé sorolható, de az 1 főre jutó GDP rangsorban, éppen ellenkezőleg, az utolsó 5 helyek egyikét foglaljuk el. Amennyiben erőfeszítéseinket siker koronázza, nagy valószínűséggel a fejlettségi rangsor utolsó helyére küzdjük le magunkat. A mezőgazdaság-ipar-szolgáltatás ilyen szembeállítása túlhaladott, a jövő fejlesztési irányainak kijelölésére alkalmatlan és tévútra vezet.
A felvetés, olyannak tűnik, mintha valaki a XX. század elején a mezőgazdaság arányának növelésében jelölte volna meg a magyar gazdaság boldogulását. A valóság ezzel szemben az, hogy 100 év alatt a magyar mezőgazdaság részaránya az akkori 70%-ról mára 4%-ra mérséklődött, a fejlett országok egészében pedig súlya nem haladja meg a 2%-ot. Ráadásul, a szerepcsökkenés nem csak a termelés, hanem a foglalkoztatás tekintetében is hasonló trendeket mutat.
Az első meghatározó jelentőségű struktúraváltás tehát a mezőgazdaság és az ipar között zajlott le. A modern gazdaság megteremtése, a viszonylag alacsony hatékonyságú mezőgazdaság és a jóval nagyobb termelékenységű és dinamikát hordozó ipar nem csak a közjó korábban elképzelhetetlen gyarapodását hozta, hanem a foglalkoztatásban és a fejlesztési források hasznosulásában is új perspektívákat nyitott. A XX. század első felében valóban az iparosítás mértéke adta a gazdasági fejlettség legfőbb mutatóját, de a II. Világháborút követő időszakban már a fejlett országokban az ipar részarányának lassú csökkenése figyelhető meg. Természetesen globalizált világunkban az érvényesülő trendek nem szükségszerűen eredményezik valamennyi országban az ipar azonos mértékű térvesztését. Ebben számos tényező játszik átmenetileg vagy tartósan meghatározó szerepet, ilyen például a tradíció, a kiinduló nyersanyagok hozzáférhetősége, a munkaerő rendelkezésre állása, képzettsége, innováció-képesség stb.
Kissé konkrétabban és térségünkre tekintve, az utóbbi évtized fejlődési trendjeit vizsgálva azt tapasztaljuk, hogy 2000-2013 között az EU-ban és a később csatlakozó kelet-európai országokban, különösen pedig azokéban, amelyek jelentős felzárkózást képesek felmutatni, az ipar részaránya a GDP-ben általában csökkent, egy-két esetben például Romániában kissé nőtt. Magyarországon a 26-27%-os ipari részarány az EU átlagánál 6-7 százalékponttal magasabb. Hangsúlyozom, a nemzetközi összevetés inkább csak helyzetkép, önmagában nem perdöntő jelentőségű a jövő fejlesztési irányát illetően. Inkább annak a bemutatása és megítélése fontosabb, hogy a fejlett és versenyképes országokban az évtizedek óta érvényesülő ipari részarány csökkenést magyarázó, kikényszerítő feltételek Magyarország esetében érvényesek-e, illetve ezekkel szemben milyen komparatív előnyeink vannak, amelyek az általános trenddel szemben az ipar részarányának növekedését indokolják. Az ipar és a szolgáltatások évtizede zajló szerepcseréjének legfőbb mozgatója ugyanaz, mint a mezőgazdaság és az ipar esetében volt: a szélesebben értelmezett nemzetgazdasági szintű hatékonyság szembetűnő különbsége a szolgáltatások javára. Ugyanis mindkét meghatározó növekedési tényező – tőke, munkaerő – tekintetében, a szolgáltatások nagyobb előnyöket és fejlődési dinamikát kínálnak, az egységnyi GDP megtermeléséhez jóval kisebb ráfordítást feltételeznek.
Csupán egyetlen tényezőre utalnék: az ipar egységnyi GDP-hez szükséges energia általában jóval magasabb a szolgáltatásokénál, az pedig ugyancsak jól ismert, hogy az egységnyi villamosenergia az EU-ban és nálunk még inkább, több mint kétszerese, a gáz esetében pedig többszöröse a versenytárs USA és a feltörekvő országokban érvényesülő áraknak. Ráadásul, a kisebb országok csak szerény mértékben vállalkozhatnak komplett ipari rendszerek, végtermékek gyártására, inkább csak a bedolgozószerep, alkatrész- és részegység gyártás előállítása valószínűsíthető. Ezekben pedig a verseny nagyon kiélezett, a tőkére és a munkaerőre számított nyereség pedig igen szűkre szabott. Napjainkban és a jövőben még inkább, a „szakik” országa egyenlő a leszakadással.
Megítélésem szerint, az „új iparosítás” esetünkben igazából nem más, minthogy önként lemondunk a világfejlődéssel való lépéstartásról és a könnyebben járható utat választjuk. Ez a stratégia, akár a hazai képességek józan megítélését és számbavételét is jelentheti, de tudnunk kell, hogy ez a választás az utóbbi évtizedben beindult gazdasági visszamaradásunk további folytatódását hozza, az ezzel járó összes drámai következményével.

2014. április 9.