Csontváz a szekrényben maradt

február 18, 2004 — gkienergia

Bár a miniszterelnök országértékelő beszédében spontánul bedobott néhány gumicsont, átmenetileg ugyan eltereli a figyelmet az M5-ös autópálya felemásra sikerült tranzakciójáról, de nem kell nagy jóstehetség annak valószínűsítéséhez, hogy a magyaros autópálya-vásárlás a következő hónapok, évek kedvenc témája marad a kormányzat és az ellenzék szűnni nem akaró civakodásának. AZ M 5-ös ugyanis tökéletesen megfelel a sehova sem vezető „anyázás” követelményeinek egyrészt, mert nincs ember, aki az M5-ös reális értékét és árát meg tudná mondani, másrészt mert néhány beavatotton kívül senkinek sincs teljes körű információja az M5-ös valóságos üzleti viszonyairól.

Az M5-ös autópálya vásárlásával kapcsolatosan az igazi kérdések mégsem a mostani tranzakció szűkebben értelmezett célszerűségével, méltányosságával vagy részleges voltával merülnek fel, - bár ezek jogosságát kár lenne tagadni – hanem inkább a hazai autópálya-építés eddigi történetével. Arról van szó, hogy az M5-ös most napi rendre került állami megvásárlásában, mint cseppben a tenger, tetten érhető a rendszerváltás óta megfigyelhető gazdaságpolitikai útkeresés összes negatív következménye. A bizonytalanság volt abban : állami vagy magán tőke építsen autópályát, ingyenes vagy fizető legyen az úthasználat, matricás vagy kapus megoldás működjön, milyen költségeket fedezzen az úthasználati díj stb. Meggyőződésem szerint, mindezek a bizonytalanságok és viták azt eredményezték, hogy a szükséges és kívánatos úthálózatnak csak töredéke épült meg és a koncepcióváltások igen költségessé tették a megépült szakaszokat.

Miután a 2000.évi választások során mindkét meghatározó kormányzati erő az állami autópálya-építés és a matricás úthasználat mellett tette le a garast, innen már csak idő kérdése volt, hogy a gazdasági feltételektől függetlenül sor kerül az M5-ös részleges vagy teljes megvásárlására. Végül is a mostani felemás és az eladó pozícióit érvényesítő megoldást egyrészt, a tulajdonosok előnyös helyzetét sokoldalúan körülbástyázó szerződés, másrészt a vásárló kényszeres helyzete alakította. A vásárló alkupozícióit gyengítette a választási ígéret teljesítésének kényszere, az időbeni behatároltság, a felerősödött társadalmi nyomás, és végül a magyar gazdaság helyzetének olyan alakulása, amikor is egyszerűen nincs lehetőség ilyen volumenű üzlet anyagi feltételeinek megteremtésére. Az új pénzügyminiszter a 150-200 milliárd forintos kiadáscsökkentés kínjait szenvedi, ebben a helyzetben szükségszerűen csak olyan közbülső megoldás születhet, amely minimalizálja a mostani és a következő néhány év ilyen jellegű többletkiadásait, és későbbiekben lehetőséget kínál a teljes megvásárlásra. A piaci hitelfeltételek alapján történő tulajdonszerzés pedig, közismerten nem tartozik a nagy előnyöket kínáló tranzakciók közé.

Mindezek alapján eléggé kézenfekvő, hogy a nyélbe ütött üzlet az állam számára nem tartogatott sok esélyt, ismételten az történt, hogy a mostani terhek mérséklése, minimalizálása érdekében felvállaltunk egy nehezen megítélhető nagyságú, de a jövőbeni végleges költségeket biztosan jelentősen megnövelő megoldást. Az M5-ös autópálya részleges megvásárlása kapcsán még sem az képezhetné a vita igazi tárgyát, hogy a szűkebben értelmezett tranzakció gazdasági feltételei méltányosak-e, hanem sokkal inkább az, hogy miért is gondoljuk a rendszerváltás második évtizedében természetesnek és kívánatosnak az autópálya állami tulajdonlását.

A nehezen feloldható ellentmondás abban van, hogy egyfelől a vállalkozási szféra és a lakosság egyértelműen és egyre hangosabban követeli az adók és a különböző állami terhek érzékelhető visszafogását, az állam súlyának és újraelosztó szerepének radikális csökkentését, másfelől ugyanezen szereplők, de különösen az érintett térségek és az M5-ös autópályát használók az állami tulajdonláshoz szervesen kötődő ingyenességet; pontosabban az autópálya nyújtotta előnyök, költségek nélküli igénybevételét kívánják.

Most amikor a költségvetés és az államháztartás ezer sebből vérzik, különösképpen időszerűnek tűnik önmagunk kétarcúságára felhívni a figyelmet: Egyfelől szeretnénk megszerzett jövedelmeink felett minél nagyobb arányban önmagunk rendelkezni, másfelől elvárjuk, hogy az állam a jövedelemszerzés költségeinek jelentős részét fedezze. Ez azonban lehetetlen, egyrészt mert az állam, mint tulajdonos a piacgazdaságban éppen olyan szereplő, mint bárki más, elvileg és jogilag nem jótékonykodhat, másrészt jótékonykodni, mások terheit részben vagy egészben átvállalni csak a beszedett adókból lehetséges. A kör bezárult, jó lenne olyan állam, amely a nem létező saját jövedelméből növekvő társadalmi igényeket elégítene ki, ez az elvárás azonban a „merjünk álmodni” illúziói közé sorolható.