Gazdasági ciklus magyarosan

január 6, 2004 — gkienergia

Kellő távolságból szemlélve a magyar gazdaság egy kifejlett, modern piacgazdaság illúzióját kelti. A tulajdoni, jogi, intézményi keretei nem egy vonatkozásban „piacibbnak” tűnnek az évszázados zavartalan fejlődést befutó fejlett országokéhoz viszonyítva is. És mégis; nem lehet nem észrevenni, hogy működése az utóbbi években az alapvető gazdasági mozgások vonatkozásában sajtosságokat mutat, sőt a rendszerváltás utáni fokozatos idomulás után mintha egyre inkább sajátos, magyaros jelleget öltene.

Arról van szó, hogy a piacgazdaságokban nehezen kiküszöbölhető ciklikus mozgások nálunk sok tekintetben eltérő módon jelentkeznek. A klasszikus piacgazdasági modellben eléggé természetesen és magától értetődően kapcsolódik össze a gazdasági fellendülés, a gazdasági növekedés gyorsulása, a lakossági jövedelmek és a fogyasztás növekedésével. A 2000 után jelentkező dekonjunktúra az EU országok legtöbbjében 1 % alá mérsékelte a gazdasági növekedés ütemét és a beköszöntött gazdasági pangás magával hozta a lakossági jövedelmek és a fogyasztás jelentős mérséklődését is. És fordítva, a lassan beinduló konjunktúra minden bizonnyal meghozza a lakossági jövedelmek és a fogyasztás emelkedését.

Nálunk mintha a piacgazdaság törvényszerűségei, összefüggései alapvetően másként érvényesülnének: 1998-2000 között a magyar gazdaság az utóbbi évtizedek legmagasabb növekedési dinamikáját produkálta, miközben a  reálbérek, a reáljövedelem és a fogyasztás bővülése alig érte el a növekedési ütem felét. Az előző kormány aranyszabályként kommunikálta, hogy a reálbérek növekedése a mindenkori gazdasági növekedésnek mintegy fele lehet. Bár ilyen gazdasági törvényszerűség persze nincsen, de a feltörekvő gazdaságokban a versenyképesség ilyen módon történő segítése nem csak lehetséges, de kívánatos gazdaságpolitikai törekvésnek tekinthető. Érdekes módon azonban a világgazdasághoz ezer szállal kapcsolódó, egyértelműen az export bővülésére alapozó magyar gazdaságban, a már egyértelműen érzékelhető és kibontakozó világgazdasági dekonjunktúra idején szinte varázsütésre került előtérbe a bérfelzárkózás – egyébként méltányolandó és aligha vitatható – követelménye. A politikai indíttatású, a 2002 évi választások által motivált jövedelempolitika eredőjeként 2001-2003 között a reálkeresetek több mint 30 %-kal, a lakossági fogyasztás pedig közel negyedével bővült, miközben a GDP együttes bővülése alig haladta meg a 10 %-ot és fokozatosan gyengült. 2004-ben és várhatóan az azt követő években fokozatos növekedésgyorsulásra számíthatunk, ugyanakkor a reálkeresetek és általában a lakossági jövedelmek csak szerény mértékben nőhetnek, sőt 2004-ben inkább a stagnálásra jellemző helyzetre számíthatunk.

Magyarországon tehát a normális gazdasági ciklusokhoz képest olyan sajátos trendek kezdenek meghonosodni, hogy a gazdasági konjunktúra idején a reálkeresetek és a lakossági fogyasztás rendre és számottevően elmarad a gazdasági növekedés ütemétől és a dekonjunktúra idejére esik a jövedelmek és a lakossági fogyasztás dinamizálódása.

Jogosan vethető fel, hogy mi ebben a probléma. Végtére is a ciklus egészét tekintve valamilyen növekedéshez kialakul és hozzárendelődik egy jövedelem és fogyasztás növekedési ráta. Megítélésem szerint azonban ha tartósan jellemző maradna ez a magyar sajátosság, súlyos növekedési deficiteket hozna és tovább erősítené azt a nem kívánatos látszatot, hogy a jövedelmek és a lakossági fogyasztás bővülése nem a gazdasági növekedéshez kapcsolódik, hanem az éppen kormányzó elit kényétől-kedvétől, pontosabban a gazdasági ciklusokhoz nem igazodó választási ígéretversenytől függ. A számunkra adottságként jelentkező világgazdasági ciklus és a politikai indíttatású ciklus együttes jelentkezése határozottan gyengíti a magyar gazdaság növekedési potenciáljának maradéktalan kihasználását. A 2001-2003 közötti reálkereset-növekedés a dekonjunktúra idején nem segítette, hanem egyértelműen rontotta a magyar gazdaság exportteljesítményét, miközben a  fogyasztás dinamizálódásán keresztül megnövelte az importot.

A kialakuló sajátos magyar növekedési ciklus nem csak a szűkebben vett gazdasági összefüggések és meghatározottságok alapján minősíthető igen szerencsétlennek, hanem a társadalom motiválása oldaláról is igen károsnak bizonyulhat. A konjunktúra beindulása idején a gazdasági lehetőségektől elmaradó bérdinamika nem ad elég ösztönzést sem a nagyobb vállalati és egyéni teljesítményekhez, sem a foglalkoztatottság növeléséhez. A dekonjunktúra esetén pedig a gazdaságilag indokoltnál nagyobb béremelkedést az érintett szereplők úgy élik meg, hogy az nekik „jár” az elmaradt jövedelmek pótlásaként, így a motiváció ismételten gyenge marad.

Ismerve a jelenlegi magyar politikai szembenállást és az ország szétszakítottságot a szomorú az, hogy talán könnyebb feladatnak tűnik a világgazdasági ciklusok befolyásolása, módosítása, mint a minden gazdasági racionalitást nélkülöző politikai, választási ciklusoktól megszabadítani a hazai gazdaságot.