Tejiváshoz vegyünk-e tehenet?

április 23, 2013 — gkienergia

 Korábban bejelentett és január végével szentesített E.ON földgáz üzletág – nagykereskedelem, tárolás – állami megvásárlásának pontos részletei ugyan ma sem ismertek , de a 900 millió euró körüli – 250 milliárd forintos – vételár körül nagyon különböző értékelések láttak napvilágot.
A vételi ár ugyan nagyon fontos eleme minden ilyen tranzakciónak, de a részletek ismerete nélkül – például az E.ON által korábban fizetett összeghez hasonlítani nem igazán meggyőző – hiszen a vásárlás óta eltelt években jelentős változások történtek, a kapacitás jelentősen bővült, a hazai infláció 30-35%-kal emelkedett és mintegy 20%-kal romlott a forint árfolyama is. Ezen túlmenően nem ismerhetjük az árak mellett vállalt kötelezettségeket. Hogy drága vagy méltányos árról van-e szó, ennek megítélésénél nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy eredendően az E.ON nem kívánta eladni tulajdonát, a magyar kormány pedig presztízskérdést csinált a mindenáron való állami kézbe juttatásból. „Van az a pénz”, ismert mondás motiválhatta az eladót, és persze az elmúlt évek hazai rideg gazdasági környezet továbbá a borús jövőbeni kilátások. A vételár körüli politikai indíttatású vita, amely nagyon hasonlít a ’90-es évek közepén lezajlott tömeges privatizáció napirenden lévő felülvizsgálatához, csupán arra jó, egyfelől, hogy elterelje a figyelmet az alapkérdésről: milyen gazdasági racionalitása van a nyélbe ütött üzletnek, másfelől, hogy a szemben álló politikai erők választási harcaikhoz fogódzóként használhassák.
Az üzlet méltányosságának megítélését nehezíti, vagy inkább lehetetlenné teszi, hogy a kormányzat részéről nem gazdasági aktusról van szó alapvetően, hanem a szélesebb közvélemény egyetértésére is támaszkodó, kitűzött gazdaságpolitikai cél és a bejelentett ígéret teljesítéséről. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy még csak megközelítő számbavétel sem jelent meg nyilvánosan az állami vásárlás várható előnyeiről, hatásairól. Azok az indokok, amelyek összefüggéstelenül elhangzottak – például az állam közvetlenül alakíthatja a lakosság számára elviselhető gázárakat, vagy az energiafüggőség mérséklése, az ellátásbiztonság növelése, továbbá hogy a kormány erősebb pozíciókkal tárgyalhat a gázimport esetében stb. – gazdaságilag részben nehezen számszerűsíthetők, alapos költség-haszon elemzés próbáját aligha állják ki. A nem gazdasági célok valóságos volta is vitatható, egyrészt, mert a tárolási költségek a teljes fogyasztói ár töredékét, 2-3%-át teszik ki, másrészt, még a gázpiaci liberalizáció szélsőséges értelmezése esetén is, az egyetemes szolgáltatói árak hatósági árak lehetnek, amelyekről az állam, tulajdonlás nélkül is szabadon dönthet. A piacgazdaság és a gázpiac követelménye csak annyi, hogy az árak hosszabb időszakban a valós költségeket és a méltányos nyereséget biztosítsák. Az hatósági ár tehát, az egyetemes szolgáltatásokban tulajdonszerzés nélkül is teljes körűen érvényesíthető. A keresztfinanszírozás, a költségeket meg nem térítő és a racionális energiafelhasználást negligáló árak tartós érvényesítése pedig állami tulajdonlás esetében sem kívánatos és megengedett.
A függetlenedés és az ellátásbiztonság, mint energiapolitikai célkitűzés túlhajszolása erősen megkérdőjelezhető, nálunk ugyanis a hagyományos és a megújuló energiaforrások belátható időn belül komparatív előnyöket nem kínálnak. Az elviselhető energiaköltségeket így nagyrészt a gazdaságos, nagy hozzáadott értéket képviselő termékek és szolgáltatások garantálhatják, amely a lakossági jövedelmek szempontjából is alapvető.
Kétségesnek tűnik az is, hogy az esetleges következő hosszú távú gázszerződés megkötésénél az állam erősebb tárgyaló partner lehet-e. A normális államközi kapcsolatok az ilyen szerződéseknél fontosak ugyan, de legalább ilyen jelentőségű lehet a tranzakció nagysága. A forrás- és reláció diverzifikálás sikere esetén, a magyar-orosz hosszú távú gázszerződés 5-6 milliárd m3-nél aligha lehet több, az E.ON azonban mint vezető európai energia cég ennek közel tízszeresét képviseli. Az pedig a hitek világába tartozik - ismerve a hazai állami cégek gazdálkodási eredményeit – hogy az állami kézben a belső gazdálkodás jóval hatékonyabb lehet az eddiginél. Ugyanis, ahogy a gázüzlet nyélbeütésénél is tapasztalhattuk, a menedzsment kiválasztásánál sem lesznek más szempontok: a politikai lojalitás mindig fölülírja a szakmai rátermettséget.
A gázüzletág gazdasági lényegét jól érzékelteti, az az ismert vélekedés, hogyha tejet akarunk inni, nem kell feltétlenül tehenet vásárolni, de az adott hazai helyzetben vészes eladósodottság, sebezhető költségvetés, valamint a magas kamat és kockázati felárakkal terhelt hitelből történő vásárlás már több mint gazdasági irracionalitás, felelőtlenség.

2012. február 8.